Képzeletbeli beszélgetéseim az íróval, aki a főzésen keresztül vezet az irodalomba

Főzés közben gondolatban beszélgetek Dragomán Gyurival. Arra gondolok, hát, igen, én imádom ezt a borscs receptet, kedves Gyuri, de paradicsomot már a múltkor sem tettem bele, nekem valahogy a cékla és a paradicsom sehogy se jön össze. Ő pedig válaszol, elmondja, hogy nyugodtan tegyek belátásom szerint, de jobb, ha tudom, hogy ez esetben elesem a savas komponens hatásától, ugyanakkor a főzés nála abszolút érzéki dolog. Igen, válaszolom, ne aggódjon, a végén citromot fogok beletenni, sőt, adok hozzá aszalt szilvát is. Remek, válaszol, külön örül neki, hogy továbbgondolom a receptet.

Dragomán György Főzőskönyve nem sokat változtat rajongói státuszomon, mert már vagy öt-hat éve megfőzök szinte mindent, amit kitesz a Facebookra, teljesen elfogulatlan elszántsággal, de mindig kicsit persze másképp. Már azelőtt rajongó voltam, hogy ekkora menőség lett volna rajongónak lenni (Before It Was Cool), és először nem is a receptekért persze, hanem a könyvekért. Hosszú évek olvasásképtelenségéből (Ami tipikus kimerült kisgyerekes szülő szindróma) hozott vissza A fehér király és a Máglya, szóval mikor kiderült, hogy a szerző még főz is, nagyon boldog voltam. Eddig viszont fárasztó munkával kellett visszakeresgélni a gasztronómiai írásait, aminek vége most, hogy kötetbe gyűjtve jelent meg, egybefűzve, kiegészítve, gyakran pontosabb receptekké alakítva a már ismert módszereket, de újak is vannak benne, amiket még nem jelentetett meg sehol.

Ha Dragomán ír róla, az olvasás után muszáj uborkát tenni a szódába

Mindenki azzal kezdi, hogy megpróbálja összehasonlítgatni az író és a gasztroíró szerepeit, ami szerintem felesleges és értelmetlen gondolatmenetekhez vezet.

Többször elmagyarázta már, hogy az írásszünetekben főz, vagy néha akkor, ha nem megy, de még csak nem is ez a lényeg.

Szerintem a főzéssel Dragomán Gyuri azzá az íróvá vált, amilyenből egyáltalán nem létezik egy sem a kortársai között, régebben meg még kevésbé. Amikor azt mondja, örüljetek, vagy gondoljatok egyet, és tegyetek hozzá egy kis friss gyömbért, akkor nem csak nekem olyan, mintha beszélgetnénk, hanem mindenkinek. Dragomán nem ahhoz az elképesztően vékony olvasói réteghez beszél, amihez mindenki más, hanem bárkihez, akihez eljut: egyetlen rántott csirkével megszüntette az évtizedeken át fennálló beláthatatlan távolságot író és olvasó között. Megszüntette azt a szinte megfoghatatlan, mégis egyértelműen létező alapvetést, amit még a ELTE magyar szakon éreztünk a nagy szerző-tanárok óráin, azt az elérhetetlenséget, ami lehetetlenné teszi a párbeszédet is. Őt meg lehet szólítani, lehet tőle kérdezni, tanácsot ad és beszélget. (És nem csak képzeletben, pár évvel ezelőtt találkoztam vele egy író-olvasó találkozón, utána pedig levélben is válaszolt minden apró kérdésemre, üzeneteit így írja alá: szeretettel, Gyuri. ) Ezzel a közelítéssel aztán egy csapásra olyan ezrekhez juttatja el az irodalmat, akikhez amúgy – talán – nem érne el.

Dragomán csokimussz módszerének tesztje 2015-ből

Dragománnak nem csak követendő receptjei vannak, hanem módszerei, és nem azért írja meg, hogy mi éppen, pontról pontra úgy készítsük el, hanem hogy beszélgessen róla. Éppen azzal a technikával teremt világot, mint az irodalmi jellegű szövegeiben: Illatok, ízek és ízemlékek, színek és formák, erős képek, vagy filmvillanások segítségével. Éppen ezért is helyezett étel-főzés témájú irodalmi szövegeket is a receptek közé. Ezzel a módszerrel viszont sokkal többet ad, mint receptkönyvet: a Főzöskönyvvel a kezemben nem már megint vacsorát főzni battyogok ki a konyhába, hogy letudjam a napi robotot, hanem azért, hogy megfigyeljem a narancs pórusait, érezzem a vaj, a gyömbér és a répa csodálatos illatát, örüljek, és megpirítsam a mogyorót a répaleveshez betétnek, amelyen a szerző csak elmélázik. Ez pedig nem egy szimpla receptet ad, amit egyszer-kétszer megfőzünk, majd elfejtjük, hanem mindig ott marad, bevésődik az elménkbe, mint a fehér király tüze, tulipánillata, a máglya lisztje, hava.

Amiket már kipróbáltam, vagy az ő ihletésének hatására készítettem hasonlót, és csodásak: gyömbérszörp, vaslábosos kenyér (és általában a vaslábos, mint életforma), sütőtökös vöröslencsés csirke, uborkás víz, hidegen áztatott tea, karamellizált gyümölcsös zabkása, csokimussz, udon, borscs, sós citrom, és még biztosan sok másik, amire nem emlékszem.

A könyvből először ezt a narancsos, gyömbéres répalevest főztem meg, remélem legalább olyan jó szemem lesz tőle, mint a pilótáknak.

Dragomán György: Főzőskönyv – Írások főzésről és evésről, Magvető Kiadó, 2020